2015. március 18., szerda

Tizennyolcadik fejezet, avagy kalandozások Magyarországon.

Gondolom észrevettétek, hogy most nem azzal a mottóval kezdem, hogy "ez a város sokszínű és sok szagú" egyszerűen azért, mert ma kivételesen nem a magasan kvalifikált angol utasaimról, hanem magyarországi élményeimről fogok mesélni. Abszurdisztánról, az én kis hazámról sok mindent el lehet mondani mostanában, de azt, hogy sokszínű lenne semmiképpen. Két szín létezik, a narancs és a szürke. Ennyi. Bár ami azt illeti a barna kezd feljönni az utóbbi években, de ez még akkor is csak három, ami lássuk be, nem egy Benetton reklám. Mondjuk szagok vannak gazdagon, de ahogy Hofi mondta, a Kárpát-medence ugyan szélvédettnek szélvédett, de megmarad a büdös is...

Na az történt, hogy haza kellett ugranom pár napra, családi ügyek intézése miatt. Oda Norwegian Air-rel mentem, az hibátlan volt. Mindig velük repülök, ha tehetem, mert jó és kész. Vissza Debrecenből kellett jönnöm WizzAir-rel, mert onnan csak az van, amiről vagy jót, vagy semmit. Szóval semmit. A lényeg, hogy megérkeztem Ferihegyre, akarom mondani a Liszt Ferencre. Amíg élek nem fogom megszokni. Attól, hogy átnevezték, még ugyan az a lehangoló fos, mint volt. Szerintem valakinek utcanévtábla gyára van a trafik mögött, azaz kellenek az átnevezések, mint egy falat kikötő. De megnyugtat, hogy nem csak nekem nem tetszik a dolog. Állítólag amikor Putyin Pesten járt, az első kérdése ez volt: te Viktor, mégis ki a tököm az a Széll Kálmán?

Alapszabály, taxisként taxiért nem fizetek. Meg ugye mióta én is ezt az ipart űzöm, azóta azt vettem észre, hogy kezdem kitanulni a fogtechnikusi szakmát is. Busszal mentem, mivel valahogy mégis el kellett jutnom a Budapest Airport vasútállomásra, ahonnan a debreceni vonat megy. A jegyemet már előre megvettem online. Vagyis majdnem. Aki ismer tudja, hogy nem vagyok járatlan a számítástechnika és az internetes technológiák terén. De az ELVIRA feladta a leckét rendesen. Átrágtam magam a hihetetlenül béna rendszerükön, jegy kifizetve, gondoltam kinyomtatom. Nem engedte a rendszer. Azt mondta, hogy nem kértem számlát, nyomtatni pedig csak úgy lehet. Na gondoltam velem nem szarakodsz, kitöltöttem a számlához szükséges dolgokat, de a printelést csak nem engedte. Felhívtam az ügyfélszolgálatot, ahol valami sík bunkó, baszatlan picsa vette fel, aki még önérzetes is volt ráadásul. Mondjuk lehet, hogy nekem se azzal a mondattal kellett volna indítanom a beszélgetést, hogy mégis hogy a picsába tudom kinyomtatni a a kurva jegyemet, ha már egyszer kifizettem, hogy kapnál szívrohamot az anyád temetésén. Erre a dugáshiányos közli, hogy amennyiben a számla adatokat nem a fizetés előtt töltöm ki, akkor nincs lehetőség a nyomtatásra. A miértre nem kaptam értelmes választ, sőt semmilyent. Vegyem át a pályaudvaron egy automatából. Na ezen a pontom basztam rá a telefont.

Ilyen előzmények után érkeztem meg a vasútállomásra. Pontosabban annak a túloldalára, ahonnan úgy juthatsz el a peronokhoz, hogy fel kell mászni annyi lépcsőn, ami a világon nincs, átmenni az út fölötti felüljárón, majd a másik végén lemenni. Két lejárat van, szintén kurva sok lépcsővel, de az természetesen sehol nincs kiírva, hogy melyik vonat honnan indul. Lementem a másodikon, mert ott volt a jegypénztár, benne Arankával. Mondom neki, te Aranka, az online vett jegyemet szeretném papír formátumúvá konvertálni valahogy. Fogalma nem volt, hogy ezt hol, hogyan, de azt atom biztosan meg tudta mondani, hogy ő nem tud segíteni. Ekkor volt öt perc a vonatomig. Megláttam egy automatát a sínek mellett, jó messzire, na mondom ez lesz az. Odarohanok a kurva nehéz táskámmal, ekkor látom, hogy két tanácstalan szerelő nyakig benne a gépezetben. Mondják nem megyen. Akkor most mégis mit csináljak, kérdeztem, négy perccel a vonatom érkezése előtt. Hát, mondják, ez még legalább negyed óra meló, a másik peronon van egy másik automata, próbáljam meg azt. Vissza, fel a lépcsőn, át a felüljárón, le a lépcsőn, még 200 méter a másik rohadék jegykiadóig. Az meg csak helyben fizetett jegyet ad ki, online vásároltat nem. Mivel légvonalban mindössze 8 méterre kerültem a szakiktól, ezért átüvöltöttem, hogy most mi van? Válasz: azt a típust mi nem ismerjük, nekünk csak erre van képesítésünk, amit most szerelünk, de ha gondolja jöjjön vissza, mert időközben megjavult. Azt ezt követő összetett mondatomat most nem idézném. Vissza a lépcsőn, át a felüljárón, le a lépcsőn, oda a csodálatos módon meggyógyult masinához. Ekkor már csak két percem volt, de összehoztam. Kezemben az elsőosztályú jegyemmel, gondoltam, most jön két óra relaxálás, wifivel, plüss ülésekkel, ami jár. Hát a first class nem pont az volt, amit elképzeltem. Kezdjük azzal, hogy először is a legalább húsz éves, undorítóan mocskos és gusztustalan bordó plüss székről le kellett söpörnöm a rántott csirke maradványokat, hogy egyáltalán le tudjak ülni. Mivel nagy rutinom van utasok által hátrahagyott disznóól gyors és hatékony eltüntetésében, ezért hamar megvoltam vele. Leültem, majd hátra estem, mivel a háttámla el volt törve. Ha nem hátaztam volna ennyit az elmúlt években, talán már nem is élnék. Ja, wifi az nem volt...

Megérkeztem Debrecenbe, ahol hamar eszembe jutott, hogy miért is húztam el onnan nagyon messzire. Szürkébb, unalmasabb, lehangolóbb hely nem sok van. 

Ez a nemzeti dohánybolt dolog is elég elbaszottnak tűnik. A gyerekkori legjobb barátom, aki kijött elém, adott kocsit arra az időre, amíg ott voltam, meg segített mindenben, visszaszokott a cigire. Vasárnap este 7-kor akart venni egy dobozzal. Nem hiszitek el, de egy teljes órán át kerestünk ilyen nemzeti szart, amíg találtunk egyet, ami nyitva is volt. Egy kétszázvalahányezres városban baszod.

Elrendeztem, amit kellett, irány a debreceni reptér, meg a WizzAir. A lilákkal 10 évente egyszer repülök, de azt hiszem a jövőben is tartom ezt a tradíciót. A debreceni reptér is megérne egy misét, a bajuszos security check-es bácsival az élen, aki betűre betartotta a szabályzatot. Mondjuk heti két járatnál megértem, hogy rámennek a biztonságra, meg a terror fenyegetettség is elég magas faluhelyen.

A lényeg, hogy visszaértem anélkül, hogy bárkiben kár esett volna, gondolok itt főleg a jegyautomata szerelőkre első sorban. Ismét meló, bele a hétvégébe, ahogy kell, de komolyan mondom ahogy az első paki boltot megláttam, arra gondoltam, mindenütt jó, de legjobb itthon...


2015. március 2., hétfő

Taxi blog, London, avagy ez a város sokszínű és sok szagú.

Tizenhetedik fejezet, avagy Darwin díjasok és egyéb állatfajták.

Mivel a blog követői, (az a néhány) folyamatosan kérdezik, hogy mikor lesz folytatás, ezért erőt veszek magamon és tovább mesélek a londoni állatkertről, aminek a kerítése pont ellenkezőleg változtatja a méretét, mint Rogán lakása, folyamatosan kisebb lesz. 

Egy éve nem jelentkeztem, mivel alkotói válságba kerültem. Jól hangzik, mi? Pedig lófaszt, el ne higgyétek, annyi van, hogy lusta vagyok és kész. Meg ismételni sem szeretném magamat, mert a meglehetősen kretén utasaim ugyan azokat a baromságokat csinálják napról napra. De azért néha napján előfordul, hogy meglepnek az egysejtűek.

Az történt, hogy két fontos szempontból is elvesztettem a szüzességemet. Egyrészt telehányták a kocsimat, másrészt elkaptak egy izmos gyorshajtással. Igazi taxis lettem!

A hányós utas minden kolléga rémálma. Van egy híres focista a környékünkön, aki a Dél-londoni gettóból küzdötte fel magát a Premier Leauge-be. Természetesen hülyére keresi magát, a sok lóvéból pedig, ahogy az lenni szokott nem ám könyvtárat vett, hanem Lamborghini-t meg kurva nagy házat. Ebben a baszom nagy ingatlanban ünnepelte emberünk a huszonkettedik születésnapját. A zsúrra meghívott vagy háromszáz fekát, még a hátrányos helyzetű korszakából, akik mind el is mentek az ingyen pia-kaja kombóra. Azt tudtátok, hogy lehet luxus mobil budikat is bérelni, személyzettel? Mert itt olyanok voltak. Szerintem még a kólát is külön inas húzta ki a márvány deszkára, a cigiket meg idomított majmok tekerték, csak a fényűzés miatt ugye. Na ez a labdarúgó rendelt egy rakat taxit is, hogy a félájult politikai menekült benefit huszárokat a tanácstól kapott szükséglakásaikba hazaszállítmányozza. Reggel ötkor elvállaltam egy uccsó kanyart onnan. Nem kellett volna. Három focizni kevésbé tudó, a dzsindzsásban ragadt sutyerákot vittem egy nem túl jó környékre. Feka létükre egész normálisnak tűntek, mindaddig, amíg az egyik le nem engedte az ablakot a kétszer három sávos úton, majd azzal a mozdulattal kiokádott az ablakon, amit a menetszél egy az egyben visszanyomott az autóba. Satufék, de mielőtt az általam jogosnak vélt, úgynevezett térdeltetéses számonkérés kezdetét vehette volna, a három gyökér kiugrott és elfutottak a szélrózsa minden irányába. Rutinosan csinálták, szerintem nem először... Több, mint tizennégy óra meló után még két órán keresztül tonhal és kukorica maradványokat takarítani, egy kihalt benzinkúton, olyan környéken, ahova épeszű ember a lábát be nem teszi, nos mit mondjak, priceless. A legrosszabb a szag, ami semmihez nem hasonlítható, örökre az orrodban marad. Ha hátralévő életemben bárki tonhalas-kukoricás szendviccsel kínál, ott helyben felnégyelem, csak mondom.

Ha jön a baj, akkor csőstül. Gyorshajtottam. Ez napi rutin, de most fénykép is készült róla sajnos. Ebben a csodálatos szakmában, ha pénzt akarsz keresni, akkor tolni kell, nincs mese. Angliában pontrendszer van. 12 pont után ugrik a jogsi, minimum fél évre. Ezt korábban már részleteztem, olvass vissza, ha érdekel. A lényeg, hogy 42-vel mentem 30 helyett. Ilyenkor az van, hogy első körben az illetékes hatósági közeg küld egy levelet, amiben megkérdezik, hogy ki vezette az autót. Nagyon trükkös a dolog, mivel, ha azt válaszolom, hogy nem én, akkor rögtön mehetek a böribe, mert ugye a speciális taxis biztosítás csak rám érvényes, csak én vezethetem a verdát. Jogkövető polgárként meg is írtam nekik, hogy mea culpa. Ezután küldenek egy határozatot, amiben három lehetőséget vázoltak fel.

Option 1: Amennyiben hajlandó vagy részt venni egy négy órás továbbképzésen, akkor törlik a hibapontokat, bírság sincs, csak a tanfolyam díját kell kifizetni. Mondjuk az pont annyi, mint a bünti, de ne legyünk szarrágók.

Option 2: Elfogadod a három pontot meg a bírságot, téma letudva. Ezt a verziót többnyire az úgynevezett "alap angollal" rendelkezők (yes, no, thank you) szokták választani, mivel nem értik az option 1 tartalmát.

Option 3: Mehetsz a bíróságra vitatni a nyilvánvalót. Esélytelen. Ennek ellenére sok angol megpróbálkozik az "anyám temetésére siettem, nem láttam a kamerát, szülni vittem az asszonyt, otthon hagytam a szemüvegemet, nem működött a kilométer óra, mások is gyorsan mennek" stb. faszságokkal. Aztán meg fizethetik a perköltséget is nagy duzzogva, mert hogy egy ilyen ügyben nyerni nagyjából annyira esélyes, mint Vona Gábornak polgármesterként befutni Mátészalkán.

Option 1 pipa, profi lettem, taps!

A végére pedig a kedvenceim, az idei Darwin díjasok.  Felveszek egy beton részeg utast a cab office-nál. A bank automata mellől, mivel az iroda mellett négy nagy bank fiókja is megtalálható ötven méteren belül. Elviszem egy erdő közepére, ahol közli, hogy álljunk meg egy ATM-nél. Mondom itt a fák között egyet sem tudok, mivel a mókusok meg a rókák viszonylag ritkán használnak készpénzt, de a központunknál négyet is. Azt mondja menjünk vissza. Visszavittem a kiindulási ponthoz, felvette a zsét, majd ismét vissza az erdei lakba. Duplán kifizettettem vele a viteldíjat, amire még jattolt is és még hálás is volt.

Két 18 körüli barom beszáll szintén az office-nál. Elviszem őket a címre, amit megadnak. A célállomáson házibuli van, oda igyekeznek. Útközben jól ki is találják, hogy ki kit hogyan fog megdugni, vagy legalább orális kényeztetésre rávenni. Arra nem gondoltak, hogy ilyen esetekben roppant fontos, hogy a szerszám melyik végén vagy. Ők a rossz végére keveredtek, mivel a bulinak se hire se hamva nem volt már, de a pénzük csak az odaútra volt elég. A kiindulási ponttól három mérföldre kerültek, ahonnan gyalogolhattak vissza, dugás meg ingyen pia nélkül.

Mondjuk a szopás az megvolt...




2014. január 6., hétfő

Taxi blog, London, avagy ez a város sokszínű és sok szagú.

Tizenhatodik fejezet. Karácsony, Szilveszter és új office.

Azt már korábban említettem, hogy ismét cab office-t váltottam. Az előző tök fasza volt, nagynevű, elit cég, meg minden. Egy baj volt vele, túl messze volt nekem. Minden nap két órát vezettem (egyet oda, egyet vissza). Az egy hónapban 50 óra és 2500 km. Ezért elmentem a lakásomhoz legközelebb lévőhöz dolgozni. Na ez egy érdekes company. Pakisztániak üzemeltetik. Az első nap után úgy éreztem magam, mint aki tegnap még Ibizán a Space-ben volt rezidens, ma pedig a makkoshotykai Mosoly presszóban diszkózik a helyi erőknek. Nem a visszaesés a jó szó, hanem a szabadesés... De mivel nem nagyon volt más választásom, ezért úgy döntöttem, hagyok nekik időt kibontakozni. Ez jó húzás volt így utólag belegondolva. Kis cég, mindössze 16-an vagyunk. A tulajok (két testvér, nagy szakállal, ahogy kell) harminc éve nyomják a minicab bizniszt és azt kell mondjam, hogy rohadt jól tolják. Nagyon más világ, de idővel először elkezdtem tisztelni, majd megszeretni őket. Na, ez az oka, hogy pakisztáni és nem "paki" szót használok ezen túl. Róluk még amúgy fogok bővebben írni, de most a karácsonyi és szilveszteri történések miatt kezdtem el nyúzni a klaviatúrát...

Először is mostantól imádom a Karácsonyt és a szilvesztert egyaránt. Azt, hogy miért, a végén megtudod!

A Karácsony is (mint minden) egy kicsit más itt degeneráltfalván. 24-e, az itt nem szenteste, hanem Christmas Eve. Ennek megfelelően merőben más is. Jó, mondjuk a Last Christmas-t itt is nyomják a rádiók, ez tény. Ilyenkor mindig megsajnálom George Michaelt, mert gondolom, folyton csipog a telefonja a jogdíj utalások miatt, és közben szegény egy rendes csíkot nem bír feltolni. Na de ne kalandozzunk el a Duna hűs hullámain, mert a végén még a Hajógyári Sziget csodás pálmafái alatt kötünk ki... 

Kezdjük azzal, hogy itt nemhogy csendes éj nincs, de talán ez az év legzajosabb éjszakája. Amíg ugye otthon körbeüljük a fát, meg halk karácsonyi zene szól, meg kisjézus, meg áhítat, addig itt egy szokásos szombat estére rátesznek még egy lapáttal és próbálják fokozni a varacskos disznó állapotot. Mit mondjak, faszán megy nekik. Ilyenkor minden pub full házon megy, az utcák tele vannak részegekkel és mindenki megy valahova. Volt baj gazdagon. 

Aztán jön 25-e, azaz Christmas Day. Ez hasonlít legjobban az otthoni ünnepi hangulatra. Ez a családok és barátok napja. Ilyenkor átmennek egymáshoz, drágább piákat vedelnek, gondolom, ezért van az, hogy kicsit kevesebbet is isznak. Pulykát sütnek, sütit zabálnak. A taxim hátsó ülésén ilyen beszélgetések folytak: milyen pompás volt a sült, valóban és a desszert is fenséges volt. Csodálatos este volt és Jenny milyen jól nézett ki. Valóban és emlékszel tavaly is milyen jó volt minden. Igen drágám. Ez ment egész este. Ugyan ezt a műsort nyomta minden utasom. Tisztára olyan volt, mintha egy beragadt időgéppé alakult volna át az autóm egy vacsoracsata forgatáson, ahol mindig visszamentünk 10 percet az időben, ugyanoda. A csúcspont az volt, amikor egy nagyon piros arcú családfő egy 600 méteres út után kért egy "karácsonyi ölelést" tőlem, majd adott 20 font jattot... 

26-a, azaz Boxing Day. Itt ugye kapitalizmus van, nemcsak papíron, hanem tényleg. Karácsony másnapján minden üzlet kinyit és orbitális leárazások vannak. 70-80%-kal olcsóbban vehetsz meg teljesen szükségtelen szarságokat, de ezek imádják. Mivel egy teljes napig senki nem gyakorolhatta a fogyasztói társadalom aktív tagja mivoltát, ezért úgy akarnak vásárolni, mintha az életük múlna rajta. Ennek következtében brutális dugók vannak Londonban, szóval aznap én ki sem mozdultam itthonról... 

Na és a szilveszter, avagy "New Years Eve" Először is szeretném megnyugtatni a Sasha rajongókat, a mester jól van, hamar felépült betegségéből (hirtelen jött rosszulléte miatt nem volt ugye Pesten 30-án, ami a helyi kuruzslók szerint a számlaegyenleg ellenőrzés után lépett fel, amit "előleg fizetésének elmaradása szindróma" néven ismernek orvosi körökben) és másnap saját szerevezésű partiján komolyat zenélt Brixtonban (bár szerintem Guy Gerber verte). Isten áldja a királynőt és a méltán világhírű angol egészségügyet...

A Szilveszter szerintem nem más, mint egy újabb remek alkalom a bebaszásra. Nagyjából ez a nap sem különbözik a többitől, csak éjfélkor nemcsak poharat, hanem évet és szórakozóhelyet-házibulit is váltanak. Irgalmatlan sok hülyét vittem mindenfelé. 

Van pár dolog, amit még mindig nem sikerült megszoknom, pontosabban megértenem az utasokkal kapcsolatban. Ezek egy sima hétköznap is rendszeresen előfordulnak, de az év utolsó napján általánossá válnak. 

-Először is az ajtót mindig úgy vágják be ki és beszállásnál egyaránt, hogy az már nekem fáj. Amikor azt látod, hogy a taxis kiszáll és kinyitja az utasnak az ajtót, akkor azt nem udvariasságból teszi, csak a verdát kíméli. 

-Ha hárman vannak, akkor mindig egy ajtón szállnak be és végigmásznak egymáson, úgy ülnek be. Kiszállásnál ugyanezt megcsinálják. Dögöljek meg, ha értem az angol logikát.

-Az idős emberek itt is bottal (rosszabb esetben járókerettel) közlekednek, ha szükségük van rá, ha nem. Ezzel az a gáz, hogy be és kiszállásnál a botjukkal megpróbálják az összes elérhető részét az autónak megütni, leverni. 

-Ha már bent vannak, akkor biztos lehetsz benne, hogy az összes ajtóban lévő hangszórót lerúgják, a szőnyegeket mindig addig basztatják, amíg a lehető legtávolabb tudják mozgatni a rendeltetési helyüktől. 

-Főleg fiatal utasok esetén azonnal egy élő kívánságműsorban találod magad. Kiss 100, nem Rádió 1, nem Capital, az szar, legyen a Magic vagy a Heart FM. Ezen, ha többen vannak, akkor jól össze is szoktak balhézni. Gondoltam újítok és a taximban mindenki lehet dj 10 percig akciót hirdetek. Beszereltem egy kábelt, amire rá tudod csatlakoztatni az iPod-ot, vagy bármit, amiből hang jön ki. Na, ezen még jobban össze tudnak veszni az agysebészek, mert ugye itt már nem csak az a kérdés, hogy milyen zene menjen, hanem az is, hogy kinek a kütyüjéről... De legalább ha egyedül vagyok, akkor Richie Hawtin is tud játszani egy keveset, csak nekem...

-És végül a fiatal csajok. Sokkal rosszabb utasok, mint bárki. A csúnyaság és a bunkóság itt kéz a kézben jár. A tipikus példány: minimum másfél tonna, Spice Girl-re sminkelve, olyan magas sarkúban, hogy egy modell alkatnak is nehéz lenne benne járni, nemhogy egy ilyen Godzillának. Ennek ellenére úgy viselkednek a pasikkal, mintha ők lennének a főnyeremény. Elképesztő. Ja és minden esetben nagyon figyelnek arra, hogy teleszórják magukat csillámporral, amit gondosan az autómban vedlenek le. Nem mintha ez segítene rajtuk (ahhoz minimum egy szívlapát kell) de legalább másnap ismét takaríthatom a vasat egy óráig. Az ilyen nőket egyetlen módon lehet elviselni, vagy vonzónak találni: részegen, nagyon részegen. Hát ez az oka, hogy az ivarérett férfi lakosság túlnyomó része alkoholista Britanniában. 

Amióta itt élek megértettem Hofi Géza örök klasszikusát, miszerint az angolok azért laknak szigeten, nehogy elterjedjenek...

Ja, igen, az elején említettem, hogy imádom a Karácsonyt és a Szilvesztert. Naná, mivel ilyenkor dupla tarifa van! 

Boldog új évet!

2013. december 25., szerda

Tizenötödik fejezet. Karácsony.

Először is köszönöm az aggódó érdeklődéseket. Jelentem nem raboltak el a kebab zabáló furcsa népek, csak megint az van, hogy meghalni sincs időm. Annyi minden történt, hogy csak na! De erről majd a következő fejezetben, mert egyrészt hosszú lesz, másrészt karácsony van, vagy mi. Ami ugye azt jelenti, hogy valami kedves sztorit illene írnom. Meg amúgy engem is elkapott az ünnep meghitt hangulata, főleg, hogy ilyenkor dupla tarifával visszük a sok barmot, szóval mostantól én is imádom a karácsonyt. Az eddigiekből talán azt gondolhatjátok, hogy csak idiótákkal és futóbolondokkal van dolgom nap mint nap és rühellem a munkámat, csak a pénz miatt csinálom. Nos, az igazság az, hogy rohadtul élvezem ám én ezt a melót és rengeteg szeretni való utasom is van. Az ünnep alkalmából róluk, a ritka kivételekről szeretnék mesélni, amolyan TV2-ős, szívszorító jelleggel.

-Mrs Wickery. 85 éves és a szó legszorosabb értelmében hölgy. Egy fullos idősotthonban lakik. Valahogy mindig én vittem mindenhova az elmúlt két hónapban. Mindig roppant elegáns, de nem hivalkodó ruhákban nyomja. A lányának van egy exclusive golf klubja (becslésem szerint ér kb. 300 millió fontot a cég) szóval nem gond a havi 5000 (igen ötezer) fontos díj, amit egy ilyen otthonban fizetni kell egy idős ember ellátásáért. Hihetetlen kedves, udvarias, amolyan igazi angol lady, akiket a filmekben látsz. A műsor mindig ugyan az. Amikor felveszem, megkérdezem, hogy előre vagy hátra szeretne-e ülni. Erre a standard válasz: vezetni szeretnék. Imádom! Miután beterelem az anyósülésre elmeséli, hogy mennyire megváltozott a világ. Rengeteg nő is vezet autót. Ő is vezetett sokáig, már abban az időben is, amikor ez még férfi privilégium volt. Aztán jön egy tíz perc arról, hogy ő bizony Churchill rokona és pontosan el is mondja, hogy milyen ágon, meg hogyan. Majd mesél a férjéről, aki nemrég halt meg és a kirándulásról, amit a hatvanadik házassági évfordulójukra szervezett neki, aminek alkalmával újra meglátogatták életük fontos állomásait. Ilyenkor mindig elsírja magát egy kicsit, de csak annyira, amennyire illik, egy ilyen elegáns hölgynek. Majd az utazás további részében se kép se hang. Volt, hogy a saját lányát nem ismerte meg az út végén. Alzheimeres sajnos... Hihetetlen aranyos teremtés, nagyon szeretem őt.

-Mrs Norman. Na, ő egy igazi jelenség. 88 éves és szerintem mind fizikailag, mind szellemileg jobb állapotban van, mint a Facebook ismerőseim nagy része, saját magamat is beleértve. Amikor először találkoztam vele, azzal indított, hogy "de szép ez az ing, és milyen jól áll magán. Megadja a telefonszámát?" Azt tudni kell róla, hogy eredetileg finn származású. 62 éve él Angliában és ápolónő volt, amíg nyugdíjba nem ment. Utálja az angolokat és a mai napig nem bírta megszokni a méltán híres konyhájukat (kb. két kajájuk van, de azokat se tudják elkészíteni rendesen). Amikor ide költözött, akkor három hónapig szó szerint éhezett, mert nem bírta megenni azokat a moslékokat, amiket itt csinálnak. Mindig mesél a gyerekeiről. A fia Hong Kong-ban bróker, a lánya pedig Pekingben tanít angolt kínai gyerekeknek. Ettől függetlenül sokat látogatják egymást, erre találták ki a pénzt, meg a repülőgépeket. Sokat megtudtam tőle a hatvanas-hetvenes évek Angliájáról, tök jó dolgokat mesél mindig. Remélem, jól van és sokáig tudom még hurcolni őt mindenfelé.

-Ismeretlen harmincas fekete fazon, olyan, akit a külsejéből kiindulva első ránézésre be se engedek a kocsimba. Aztán ahogy beülteti a három tündéri kislányát hátra, gyorsan megváltozik a véleményem. Olyan türelmesen és jól bánik velük, ami nagy ritkaság errefelé. Kiderül, hogy elég zűrös fiatal volt, most azonban igazi mintapolgár. Tűzoltóként dolgozik, hétvégén meg szórakozóhelyeken portázik. Gyakorlatilag éjjel nappal dolgozik a gyerekeiért. Emellett rengeteget foglalkozik a kiscsajokkal és mindezt olyan szeretettel, hogy öröm nézni. Hosszabb utunk volt, ami alatt mindhármat kikérdezte az iskolában történtekről. Ez ebben az országban nem hétköznapi, a szülők nagy része magasról tesz rá, hogy mi van a kölykökkel... Közben mi is megbeszéljük a Samsung-iPhone örök kérdéskört. Majd kitesszük a gyerkőcöket és megy tovább valamelyik éjszakai műszakjába. Tisztességes borravalót ad, pedig szívem szerint nem is kértem volna pénzt a kanyarért.

Röviden ennyit mára, nem akarom, hogy sokat netezzetek. Inkább egyetek sok töltött káposztát meg bejglit és igyatok forralt bort, amennyi belétek fér. Elvégre Norbinak és Zacher Gábornak is meg kell élnie valamiből jövőre...

Boldog Karácsonyt!

2013. december 8., vasárnap

Taxi blog, London, avagy ez a város sokszínű és sok szagú.

Tizennegyedik fejezet. Az élet Angliában (chapter 2) avagy közlekedj ész nélkül.

Legutóbb a lakás, lakhatás témakörben értekeztem, ami után önvizsgálatot tartottam. Ez mégis csak egy taxi blog, vagy mi, szóval illene a témánál maradni. Bár, ha jobban belegondolok gyakorlatilag a kocsimban élek, szóval mégis idevág az előző okoskodásom. 

Az életem jelentős részét négy keréken töltöm, már azon is agyaltam, hogy kérvényezek külön post code-ot a verdára. Na, szóval arra jutottam, hogy kecske-káposzta alapon ma az angliai közlekedésről okosítalak benneteket. Huszonsok-éve vezetek, van a lábamban egy jó másfél millió kilométer, szóval autentikusnak gondolom magam a témában. 

Kezdjük azzal, hogy itt ugye minden másként, főleg fordítva van. Ez annyit tesz, hogy idióták, vasárnapi hobbi sofőrök, nyuggerek, friss jogsisok itt is vannak, csak a másik oldalon, de ne politizáljunk...

A baloldali közlekedés nem egy nagy cucc, két hét alatt hozzászoksz. A baj az, hogy itt nem csak mondjuk, hogy rajtunk kívül mindenki hülye a vezetéshez, hanem így is van. Kezdjük az utakkal. Normál kereszteződések helyett itt körforgalmak vannak, annyi, amennyit el sem tudsz képzelni. Ez addig nem is jelent különösebb gondot, amíg nem találkozol egy olyan "roundabout"-tal, ami négy sávos és hat kijárata van. Az átlag angol eddig el sem tud számolni, nem hogy belőni, hogy hol akar kihajtani. 

Ráadásul ugye itt is jobbkéz-szabály van, ami tovább bonyolítja a dolgot. A világszínvonalú angol oktatás nem terjed ki a jobb és bal oldal közötti különbségekre, ezért konkrétan fingjuk sincs az egészről. Annyira elvannak a saját kis világukban, hogy nem is érdekli őket. Hétköznap dolgoznak, vagy segélyt várnak, a maradék időben meg puboznak, kebabot zabálnak és hánynak. 

A fővárosi és vidéki sofőrök közötti különbségek itt is szembetűnőek. Londonban sokszor még nekem is kapaszkodnom kell, de vidéken úgy vezetnek, mint Taki bácsi a szomszédokból. Az átlag brit, ha le akar kanyarodni, akkor előtte legalább 10 kilométerrel besorol a megfelelő sávba. Ezért amikor sietek (mindig) akkor bevetem a jól bevált pesti stílust. Jobbról-balról előz, lámpa előtt bevág, satufék, ilyenek. Azt ugye tudjuk, hogy a BMW-kbe gyárilag nem szerelnek irányjelzőt, mivel úgyse használják a márkatulajdonosok, de hogy itt a többi autóba se, azt azért nehéz megszokni. Szóval, ha ebben az országban közlekedsz, akkor ne várd, hogy bárki is jelezze a kanyarodási szándékát. Nagyjából az a lényeg, hogy az egyszeri angol úgy gondolja, csak ő közlekedik az adott úton. Mindenki mástól pedig szerinte elvárható, hogy hozzá alkalmazkodjon, kitalálja, mit akar csinálni, merre, mikor és hogyan. 

A sebességkorlátozásokat nagyjából mindenki betartja (a taxisokat leszámítva) mivel csak Londonban több, mint 2000 fixen telepített traffipax van. Ha két villanást látsz, akkor biztos lehetsz benne, hogy nem az új Facebook profilképed készült el, hanem lett három hibapontod meg egy bírságod. Ahol nem fotóznak, ott sebesség átlagot mérnek, főleg autópályákon. Piros lámpa négy pont, biztonsági öv három, telefon kézben szintén három. Az elévülés három év/per eset. Kilenc pont után mehetsz a bíróságra, konkrétan vádlottként, tizenkét pont után ugrik a jogsi minimum fél évre. Magyarul, ha az otthon bevált gyakorlatnak megfelelően nyomod neki, mint az állat, a kezedben teló, nem vagy bekötve és olyan piroson csúszol át, amiben van kamera, akkor a jogsidat két perc alatt el tudod veszíteni. Ha mindeközben netán be is vagy állva/piálva akkor lehet, hogy helyben kivégeznek. Mondom, nem szaroznak ezek a britek. 

Viszont a szigorú előírásoknak és az élet minden területén általánosnak mondható szabálykövetésnek köszönhetően nincs is annyi baleset. Ha mégis, akkor azt nagyon komolyan veszik, néha talán túlzottan is. Egy kisebb koccanás miatt képesek több mentőt is hívni és lezárni egy teljes autópályát, akár órákra is. A saját szememmel láttam, hogy egy kb. 80 éves papa defektet kapott a sztrádán. Kivonultak hozzá a rendőrök, és amíg az autómentőt várták (halál komoly) addig az előírásnak megfelelően az út szélén várakozó tatára (autópályán nem maradhatsz a kocsiban, ha lerobbantál, a korlát mögött várakozhatsz csak) egy ilyen melegítő alufólia szerű szart adtak, nehogy kihűljön. Augusztus vége volt, és harminc fok... Néha túllihegik a dolgokat a babevők, de ugye első a biztonság, meg a szabályok betartása a hatóság részéről is... 

Ha autód van, három dolognak feltétlenül érvényesnek kell lennie: műszaki vizsga (MOT, évente kell újítani) útadó (road tax, aminek az érvényességét egy a szélvédődre kiragasztott korong igazolja, a postán lehet venni, vagy online is megrendelheted) és a biztosítás. Ez utóbbi drága, de az alap cucc is fizet lopásra és tűzkárra egyaránt. 

Angliában tök jól lehet közlekedni és jók az utak. Rengeteg autópálya van és mindegyik ingyenes. Autót venni-eladni pedig a világ legegyszerűbb dolga. Az autó tulajdonjogát egy A4-es nyomtatvány igazolja. Ha eladod, akkor ezen van egy rész, amin kitöltöd az új tulaj adatait tartalmazó fejezetet és elküldöd postán a DVLA-nek (amolyan helyi okmányiroda). Ők pedig nagyjából tíz nap múlva postázzák az új gazdának az ő nevére szóló forgalmit. Ennyi, és teljesen ingyenes. Az adásvételről pedig általában két sort szoktak írni, csak a rend kedvéért, akár egy szalvétára, ha az van kéznél. Ha van rajta aláírás, akkor hivatalos... Ha közlekedsz, akkor a kocsikulcson kívül gyakorlatilag semmire nincs szükséged. Semmilyen iratot nem kell magadnál tartani, mivel ha a rendőr megállít, akkor már előtte úgy is lekért mindent infót rólad és a verdáról. És akkor már eleve szarban vagy, mert itt alapos ok nélkül nem állít meg a helyi Kovács II.


Ja és a lényeg, ismét taxi céget váltottam, mivel az előző ugyan zseniális volt, meg elit, meg minden, de túl messze volt nekem. Egy órát vezettem minden nap oda, egyet vissza. Az egy hónapban 50 óra és 2400 kilométer. Találtam egy céget, ami pont húsz percre van a lakásomtól. Viszont pakik üzemeltetik. Az első két nap tapasztalatai után valahogy az az érzésem, hogy ismét sűrűbben fogok jelentkezni, mert nagy csodák vannak ám ennél a brigádnál. Anyway, ahogy a művelt orosz mondja: the next chapter coming soon...

2013. november 12., kedd

Taxi blog, London, avagy ez a város sokszínű és sok szagú.

Tizenharmadik fejezet. Az élet Angliában.

Először is ezer bocsika, meg minden, amiért nem jelentkeztem egy ideje. Ennek semmilyen különösebb oka nincs, az történt csupán, hogy dolgoztam, mint az állat, éltem a taxisok szürke hétköznapi életét. Meg a rohadt nagy igazság, hogy semmi említésre méltó nem történt. Az új helyen minden utasom normális, sima hétköznapi fazon. Egyszerűen imádom őket. Udvariasak, tiszták, jó fejek, jattolnak. És ami a legfontosabb: sötétbarna vagy fekete színű csak a cipőm volt az elmúlt egy hónapban, ami a verdában megfordult...

Ezért arra gondoltam, hogy írok kicsit az angliai életről, úgy általában, ismeretterjesztő jelleggel. Legutóbb említettem, hogy víz-gáz szerelés, építkezés, meg úgy alapvetően a lakhatás terén vannak itt nagy csodák, szóval kezdjük talán ezzel.

Lakni valahol ebben az országban szerintem a legfontosabb, a legnehezebb és egyben a legdrágább dolog. Kezdjük az alján. Bérelhetsz szobát, ami viszonylag megfizethető, de ebben az esetben be kell vállalnod, hogy együtt laksz másik 6-8-10-12-18-akárhány emberrel egy pecóban. A lakótársaid lehetnek pakisztániak, bangladesiek, litvánok, lengyelek, románok, bolgárok, afrikaiak, lecsúszott angolok, de ha nincs szerencséd, akár magyarok is.

Egy vécén, egy konyhán, egy fürdőszobán kell osztozni. Mindezt olyan áron, amiért otthon lakóparkban bérelsz egy komplett, bútorozott lakást. Egy single room (kis szoba, hobbitoknak, egyszemélyes ággyal) 300 fonttól indul. A double room, ami kicsit nagyobb és franciaágy van benne, két személynek 450-től. 105 ezer Ft egy embernek, 160 ezer Ft kettőnek, havonta. Szóval, ha azon töröd a fejed, hogy szerencsét próbálsz itt, a kolbászból való kerítés építés területén, akkor ez vár rád az elején. Az ilyen magyaroklondonban.com-féle cuccokat meg nagy ívben kerüld el. Ez ugye a Kasza Tibi-féle lehúzós brigád. Ígérnek fűt, fát, lakást, melót, szüzeket, mindent, aztán amikor ideérsz, akkor azzal szembesülsz, hogy beraknak 10 másik, jellemzően sutyerák magyar közé egy házba, ahol jobb esetben lesz egy sokat látott matracod. A biztonság kedvéért a szoba árát két hétre előre elkérik, csak hogy legyen időd a Big Ben-t, a Buckingham Palace-t, az őrségváltást, a London Eye-t, a Piccadilly Circus-t meg a többi faszságot megnézni.

Plusz fizetned kell úgynevezett key depositot (asszem 100 font) aminek a lényege, hogy ha elhagyod a kulcsot, akkor az fedezi a zárcserét. Nagy trükk, mert azokon a lakásokon, amiket amúgy ők is pakiktól és indiaiaktól bérelnek (jellemzően London legszarabb részein és aztán kiadnak tovább) sokszor zár sincs, ha meg van, akkor cserélték utoljára, amikor még Winston Churchill-nek hívták a miniszterelnököt. Meg amúgy is, egy házban, ahol 18-an laknak biztos van egy példány a legegyszerűbb cilinder zárat nyitó okosságból, amit némi apróért bárhol lemásoltathatsz... A tuti melókról, amiket ők hirdetnek, meg annyit, hogy jobb esetben megkapod három munkaerő közvetítő ügynökség nevét, (amiket te is ki tudsz guglizni) aztán mehetsz isten hírével. Ez az ő "szolgáltatásuk". Nincs ezzel semmi baj, hiszen amíg van elég tirpák, aki beszopja, addig jól pörög a biznisz, erről szól az üzleti élet. Meg a Corvette is sokat zabál, szóval megértem. Kár, hogy nem én csináltam meg...

A lényeg, amíg nincs állandó, szerződéses munkád, addig esélyed sincs másra.

Ha önálló lakást akarsz, na az nagy challange! Itt nem úgy van, hogy keresel valamit, megtetszik, kiveszed, kifizeted és költözöl. Le se szarják, hogy mennyi pénzed van, csak az érdekli őket, hogy van-e állandó munkád, szerződéssel. Ha nincs, akkor az se hatja meg őket, ha kifizeted fél évre előre. Tapasztalatból beszélek, egy ilyen ajánlatom után engem körberöhögtek.

Ez az ország a lehetőségek tárháza, ezen a ponton rögtön kettő közül választhatsz. Ügynökségen keresztül bérelsz, vagy magánszemélytől. Ha ügynökségtől bérelsz, akkor is többnyire magánszemély a tulaj, aki megbízott egy céget a bérbeadással. Viszont ebben az esetben mindent az agency intéz, a tulajjal nem is találkozol soha. Ilyenkor mielőtt kiadnák neked az ingatlant át kell esned egy úgynevezett "tenant check"-en. Ez egy mindenre kiterjedő vizsgálat, ahol leellenőrzik a múltadat, öt évre visszamenőleg, a hitelképességedet, az aranyeredet, amit csak el tudsz képzelni. Ha csak egyszer is megcsúsztál a múltban egy számla befizetésével, vagy ne adj isten a bankszámlád valaha is mínuszba került, akkor esélyed sincs. Természetesen ennek ára van, amit te fizetsz. Az ügynökségek pofátlansági szinttől függően 100-150 fontot is elkérnek ezért, per fő. Ha nem felelsz meg, akkor buktad a zsét. Mindezt félévente felülvizsgálják, természetesen újabb 150 font/fő akciós áron. Amúgy, ha van egy kis eszed, akkor az egészet online is meg tudod csinálni, saját magadnak. Kb. öt perc kitölteni az adatlapot, és így csak 23 font...

A másik opció, hogy magánszemélytől bérelsz, többnyire feketén. Ebben az esetben főleg indiaiakkal meg pakikkal fogsz tárgyalni, akik olyan angolt beszélnek, amit szerintem még ők se értenek néha. Elsőre egyszerűbbnek tűnik ez a verzió, de ha gond van (márpedig abban biztos lehetsz, hogy lesz) akkor semmi sem véd meg attól, hogy fűtetlen, csótányoktól hemzsegő, curry szagú koszfészkekben, hideg vízben tusolj minden reggel (vagy este, ez opcionális) és ráadásul egyik napról a másikra ki is tehetnek, ha mindez nem tetszik.

Van egy harmadik lehetőség, ez elég ritka, de nem lehetetlen. Találni kell egy olyan land lord-ot, vagy land lady-t (itt így hívják a főbérlőt) aki tagja a "National Landlords Association" nevű szervezetnek. Ebben az esetben is át kell menned a tenant check-en, de ilyenkor a tulajjal vagy közvetlen kapcsolatban, az előbb említett szervezet hivatalos szerződésével tudsz bérelni lakást vagy házat. Én ebben a konstrukcióban vagyok és jól működik. A tulaj házaspár az első szóra ugrik, ha van valami gond bármivel. Ezen felül rohadt jó fejek. Csak egy példa: a kertünkben van rebarbara. Mi nem sokat használunk belőle, (én konkrétan az egész növényt nem is igazán értem, mivel nem lehet hozzá se koviubit, se hagymát enni) szóval amikor egyszer itt voltak valami csapot szerelni, mondtuk, hogy vigyenek amennyit akarnak. Másnap, mikor mentem haza, az ajtó előtt várt egy doboz. Benne egy rebarbara torta. Rajta egy cetli, sok szeretettel, meg minden. Gondolom azt mondanom sem kell, hogy ők angolok...

A főbb lakás típusok, árakkal:

-Studio flat: olyan, mint egy garzon, csak kisebb. Jellemzően szar helyen. A konyha és a szoba egy légtérben van. 500 font+rezsitől indul (a rezsiben itt a szokásos dolgok mellett mindig benne van a "council tax" is, ami a helyi ingatlan adó, 100-150 font havonta)

-Maisonette: kis, földszinti lakás, egy hálószobával, kerttel. Az induló ár 600 font körül van, plusz rezsi. 

-One bedroom flat: egy hálószobás lakás, kert nélkül. 600-800-ig vannak általában, plusz rezsi.

-Two bedroom: 700-900-ig, plusz rezsi.

-Three bedroom: 950-1200-ig, plusz rezsi.

Innen felfelé határ a csillagos ég.

Minden esetben le kell tenned másfél hónap depositot (kaució) és egy havi bérleti díjat. Az összes közüzemi számla a nevedre kerül, a te felelősséged a továbbiakban. Viszont, ha fizetsz council tax-ot, akkor jogosulttá válsz szavazni a helyi önkormányzati választáson. Ne tudd meg mikkel kampányolnak az itteni politikusok. Nálunk például az volt az ígéret, hogy lecserélik a közvilágítást, energia takarékosra, meg modernre. Aztán, amikor megválasztották a csávót, nem csak beült az Audiba, hanem küldött levelet, hogy ekkor, meg akkor tervezik a műveletet, ilyen meg olyan formában. Térképpel, mindennel. Először kijelölték krétával a tervezett csere helyét, azt úgy hagyták egy hónapig. Hogy, ha esetleg nem tetszik, vagy máshova képzelem el azt a kurva villanyoszlopot, akkor jelezhessem az észrevételeimet feléjük. Nem akarlak untatni benneteket, a lényeg, hogy mit ad isten, lecserélték a közvilágítást. Nem volt hosszabb fél évnél az egész...

Azóta mondjuk pont a pofámba világit a hálószobában az új, modern izzó, de nem bánom, én szavaztam rá, az én emberem.

Legközelebb is rá voksolok, az hótziher...

2013. október 29., kedd

Taxi blog, London, avagy ez a város sokszínű és sok szagú.

Tizenkettedik fejezet. A nagy vihar.

Azt tudni kell, hogy amikor az angolok megkérdezik (és naponta legalább tízen meg is szokták) hogy miért választottam Angliát, mindig azzal hülyítem őket, hogy három indokom is van. A szép lányok (én itt igazán jó csajt még nem láttam, pedig mozgok a londoni éjszakában rendesen) a kaja (gondolom nem kell bővebben kifejtenem) na meg az időjárás. Ez utóbbit viszont tényleg szeretem. Soha nincs se túl meleg, se túl hideg. Az év nagy részében stabil 20 fok van, ami nekem ideális. Az "Angliában mindig esik" dolgot pedig főleg azok mondják, akik soha nem voltak itt huzamosabb ideig. Ez egyszerűen nem igaz. Annyira nem, hogy én speciel úgy várom az esőt, mint a megváltót, mert ilyenkor jobban megy a bolt értelemszerűen.

Na a lényeg, hogy hétfőn hajnalban vihar volt, tény, hogy nem kicsi. Előtte már napokkal erre figyelmeztetett, (inkább riogatott) az összes tv, rádió, újság, stb. Mindenki erről beszélt, az összes utasom már szombat éjszaka arról érdeklődött, hogy felkészültem-e az erős szélre, ami főleg "szépkorú" kuncsaftjaim szerint veszélyes lehet autópályán. Egyem meg a szíveteket, egy két tonnás vasban ülök, (meg én is száz kiló vagyok) szóval szél legyen a talpán, ami felborít. Ha meg igen, akkor annyit fizet a biztosító, hogy új verdát veszek belőle... Azt tudni kell, hogy itt rohadt drága az insurance, taxisként meg főleg (egy normál használatban lévő autóhoz képest négyszeres lóvé) de ha valami történik, akkor fizetnek is minden szarra, mint a katonatiszt. Ha például hátulról harminccal beléd megy valaki, úgy, hogy az autóban semmilyen kár nem keletkezik, de te azt mondod, hogy fáj a nyakad meg a fejed és ezt a panaszodat egyszer kétszer a háziorvosoddal is megosztod, akkor simán kaszálhatsz 3000 fontot. Az egy milla konkrétan. Van pár kollégám, akik ebben a konstrukcióban cserélik a kocsijukat...

Elkanyarodtunk kicsit, szóval volt ez a vihar. Erős, 150 km/h-s szél, meg eső. Ezt ők úgy fogták fel, mint a világvégét. Százezer háztartás maradt áram nélkül, ami tényleg elég szörnyű, de ha ismeritek az itteni villany és víz-gáz szerelési technikákat, akkor inkább azon csodálkoztok, hogy egyáltalán eddig is működtek valahogy a csapok, a fűtés meg a konnektorok. Erről majd egyszer, egy külön fejezetben írok, mert nagy csodák vannak a ködös albionban ezen a téren (mondjuk köd sincs soha, szóval ez is egy újabb sztereotípia).

Na és akkor jött a média...

Természetesen volt szívszorongató rész gazdagon a híradásokban, mivel sajnos hárman meghaltak. Az egyik, egy 14 éves srác, akit elsodort valami víz. A dolog szépséghibája, hogy két nappal a "vihar" előtt, de nyilván a BBC munkatársait is a TV2 és az RTL KLUB budapesti szerkesztőségeiben képezik ki és ezért ilyen apróságokon nem akadnak fenn, ha nézettségre váltható emberhalálról van szó. A második, egy 17 éves lány, aki egy lakókocsiban aludt a viharban, egy nagy kikorhadt fa alatt, ami rádőlt. Érted! Arról beszél mindenki egy hete, hogy jön a "big storm" és ő egy műanyagból készült caravan-ban tölti az éjszakát, egy kurva nagy, szétrohadt fa alatt. Lehet, hogy most egy érzéketlen bunkónak fogtok tartani, de szerintem ez is azt példázza, hogy működik a természetes szelekció... A harmadik áldozatnak pedig a Peugeot-jára dőlt rá egy fa, szintén. Ezen nincs mit szépíteni, nem tartotta be a három f-es, örök érvényű autóvásárlási szabályt. Fiat, Ford, francia: SOHA!

Mondjuk nekem is Fordom van (sőt, Fordjaim, rögtön kettő), de tudjuk be annak, hogy mindig is szerettem veszélyesen élni.

Az egész balhét úgy adta elő a bulvár, mintha a thaiföldi cunami kereszteződött volna a fukusimai földrengéssel. Már vasárnap bejelentették, hogy hétfő reggel nem járnak a vonatok és a metrók, valamint töröltek egy halom repülőjáratot. Na ilyenkor mi marad?

A TAXI!

Eleinte tökre úgy éreztem magam, mintha a halál zsoldosa lennék, de ahogy gyűltek a húsz fontosok a tárcámban csak egy dolog járt a fejemben: ilyen vihart még, százat, ezret!

A vicc az egészben, hogy az egész légörvény, vagy mi a kiadottól eltérően váratlanul elkanyarodott Hollandia felé. Szívjanak ők, az úgyis nagyon megy nekik.

De minek is tépem itt a klaviatúrát, mivel a sztori lényegét egy Shakespeare nevű csávó már több száz évvel ezelőtt tök jól megírta. A címe: SOK HŰHÓ SEMMIÉRT.